Kedves Szülők és Gyerekek!
Lilike meséjét szeretném megosztani Veletek. Ezzel is színes és vidám karácsonyvárást kívánva Mindannyiunknak!
Íme a mese:
Hajós karácsonyi mese
A patakból, ami az iskola mellett sietett el, kicsiny erecske látszott, szabálytalanul, girbe-gurba vonal mentén bontva ketté a törékeny jégpáncélt. A patak állandó vendégei, a vadkacsa családok le-föl járkálva, hápogva talpaltak a parton, csodálkozva szemlélve, hogy kedvenc uszodájuk befagyott. „Irány a Városliget!” - adta ki a parancsot a legpompásabb gácsér. „Ott, a fürdő mellett sosem fagy be a tó”. Azzal egyetértésben repültek fel, széles vé-betűt írva az iskola fölé. Az elsősök igazán tanulhattak volna belőle, persze, ha már a vé betűnél tartottak volna.
A gyerekek közül csak néhányan dugták ki az orrukat a nagyszünetben. Hideg volt, havas december vette át az uralmát, ők is fáztak odakinn. Lilla és Fruzsi mégis úgy döntött, hogy az egészséges hógolyó-csata kihagyhatatlan, úgyhogy kimentek most is, ahogy szoktak a hátsó udvarba.
- Várj! – szólt Lilla. – Még nem ettem meg egészen a rántott húsos szendvicsemet!
Azzal a papírzsebkendők, a Fini roller-es papírok és a páratlan kesztyűk meghitt otthonából, a jobb zsebéből előkotorászta uzsonnás zacskóját, aminek az alján valóban volt még két harapásnyi zsemledarab.
- Te már megint a cinegékre gondolsz. – fordult felé huncut mosolygással Fruzsi, és segített, hogy a meggémberedett kezű barátnője valahogyan előbányászhassa a morzsa-maradványokat a zacskó mélyéről.
- Nézd! Itt is van az aranyfarkú! – mutatott Lilla szeretettel a hátsó udvar fája csupasz ágai közül felrepülő kicsiny cinegére. – Szegényke, milyen éhes lehet…
- Ohó! – szólt Fruzsi. – Odanézz, jön az egész csapat!
S valóban, az aranyfarkú nyomában tíz kicsi cinege tűnt elő hirtelen. A két barátnő igyekezett minél kisebb morzsákra csipegetni a zsemle-darabokat, hogy az éhes kis cinegék jól lakhassanak. Lilla látni vélte, hogy az uzsonna befejeztével az aranyfarkú int neki. Aztán az egész cinke-csapat ahogy jött, úgy egy pillanat alatt el is szállt.
Utolsó nap volt a téli szünet előtt. A tanító nénik unszolására a két lány nyomában több gyerek is kimerészkedett az udvarra. A kiadós hógolyó csata után kipirosodva új játék után néztek, s mivel a hó tapadt, hát a hóember építés igazán ragyogó ötletnek látszott.
Nagy szerencse, hogy Bence feláldozta két kocka csokiját, így a hóembernek máris volt szeme. Lilla bal zsebében történetesen mindig akadt egy kis répa. Így van ez már, ha az ember otthon törpenyulat nevel. Az osztálytársak mikulászacskói alján még néhány szem színes cukordrazsé is megbújt, a hóember hát hamarosan tele szájjal vigyoroghatott a világba. Úgy tűnt, mintha Bence csokikockáitól átszellemülten felfelé nézne, messze, mindent tudó mosollyal, fel, a magasban repülő vadkacsák felé.
Pali bácsi kicsit bosszús volt ugyan, hogy a gyerekek mindenütt letaposták a havat, de hamar megjelent egy tépett seprűvel és egy sapkával a kezében, ami már két éve hiába várta gazdáját az iskola előterében elhelyezett, elhagyott tárgyak dobozában.
- Jó lesz kezének és sapkájának! – mondta. Azzal visszasietett fülkéje meghitt melegségének védelmébe.
Utolsó nap volt a téli szünet kezdete előtt. A folyosókon lármásan zajlott az összepakolás, a benti cipők kirepültek, a tornazsákok tömött hassal várták gazdáikat a kispadon.
Hamarosan megérkeztek a szülők is, a gyerekek zajosan hagyták el az iskolát, míg végül Pali bácsi – utoljára gondosan, a gazda szemével körbe nézve a kihalt termeken – bezárta kulcscsomójával a bejárati ajtót. „Téli szünet” – gondolta megkönnyebbülten, még egy utolsó pillantást vetve az iskola felé.
Téli szünet volt, mindenki készülődött az ünnepekre. Odakinn tombolt a tél, úttorlaszokat állítva az aprócska zuglói utcák közé. Összekötözött karácsonyfák és szánkók nyomai tűntek fel a hóban. Itt-ott dolmányos varjak pásztázták a terepet, Lilla megfigyelte, hogy ezek az utóbbi időben egyre többen vannak itt. „Vajon hová tűntek a feketék?” Hiányzott fénylő tollazatuk, tekintélyt parancsoló csőrük látványa a havas világ képéből.
Éjszaka újból esett a hó, betemetve az összejárkált iskolaudvart. A hóembernek prüszkölnie kellett, hogy az orrán összegyűlt havat valahogy eltüntesse.
Aranyfarkú éhes volt, nagyon éhes. Már napok óta tartott a téli szünet, már napok óta nem morzsázott senki az iskola udvarán. Társai is éheztek, a sűrű hótakaró miatt nem jutottak hozzá az élelemhez. Átfagyva, korgó gyomorral ült a hóember fagyott répaorrán, kis teste dermedten pihegve próbálta meg gondolkodásra ösztökélni kicsinyke fejét.
- Megvan! A kislány! – ujjongott fel magában. – Ő mindig ad az uzsonnájából.
Eszébe jutott, hogy az a barna, kedves, copfos kislány egyszer hogyan játszott vele. A lány hazafelé tartott és zacskóját csörgetve minden ötödik lépésnél egy morzsát hagyott hátra aranyfarkúnak.
- Tudom! Tudom, hogy hol lakik! – kiáltott volna, ha egy kis cinege tudna kiáltani. – Megyek, megkeresem, hátha sikerül megtalálnom őt.
Azzal aranyfarkú átrepült a befagyott patakon, átrepült a jégcsapokkal ünnepi díszbe öltözött troli-vezetékek felett, átlibbent a patak-parti kis játszótér és az elhagyatott focipálya fölött míg a végén megtalálta azt a szép széles utcát, aminek a közepén azok a szomorú fűzfák állnak. Megtalálta a házat is: nem volt különös
ebben érdekes ház, csak egy ház, aminek lakásai ablakaiból meleg fények áradtak.
Lilla szülei készülődtek a Karácsony estére. A nappalit mézes sütemény illata lengte körbe, a mami szorgoskodott. Lillának még volt egy kis ideje, úgy gondolta, ír egy szép karácsonyi üzenetet a barátainak. Bekapcsolta hát a számítógépet, de a felhangzó búgáson-zúgáson keresztül is áthallatszódott egy aprócska, különös kopogtatás hangja. „Kip-kop. Kipi-kop”.
- Vajon mi lehet ez? – tűnődött Lilla.
Szemét körbejártatta a szobán, míg végül tekintete
az ablakon állapodott meg. A jégvirágos üvegen át is látható volt, hogy …
- Aranyfarkú! – kiáltotta.
S valóban, a kis cinege megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Lilla végre észrevette őt az ablaküveg mögül. Kicsi, narancsszínű lábával cirkuszi mutatványosként egyensúlyozott a párkányon felgyűlt havas domb tetején.
- Te jó ég! – villant át Lilla agyán. – Hiszen az iskolában napok óta nem járt senki, és a hó csak esik, esik. A cinegék biztosan éheznek!
- Várj, aranyfarkú! – kiáltotta. – Nem hagylak cs
erben!
Azzal azonnal üzenetet írt Fruzsinak, és kérte, hogy találkozzanak az iskolánál. Lélekszakadva rontott be a nappaliba és sírva kérte a szülőket, hogy segítsenek.
- Mondd csak, Lilla – szólt a mamája – hogyan jutunk most be az iskolába?
Lilla gondolkodott, aztán izgatottan lapozta fel a zuglói telefonkönyvet: pé mint „Pali bácsi”! „Ez az”! – kiáltotta, s máris tárcsázta a számot. Hosszas csörgés után a jól ismert dörmögő hang szólalt meg a telefonban. Lilla szívet tépő szomorúsággal mesélte el Pali bácsinak, hogy senki sem gondolt az iskola udvarát környező fákon tanyázó cinegékre. Kérlelte:
- Ugye, odajön, Pali bácsi?
- Meglátjuk… - szólt Pali bácsi, azzal búcsúzás nélkül
letette a telefont.
Tíz perc múlva Lilláék és Fruzsiék már az iskola előtt topogtak jól kibélelt hócsizmájukban, és izgatottan kémlelték a környező utcákat.
Egyszer csak hosszú szürke kabátba burkolózott alak tűnt fel a láthatáron:
- Pali bácsi! – mondta egyszerre a két lány, egymásra nevetve.
Pali bácsi szó nélkül nyitotta ki a kaput és engedte be a hátsó udvarba a lányokat. Lilla félig töltött zacskót vett elő, és tartalmát, a sok tápláló magocskát szétszórta a hóember körül.
Kisvártatva előreppentek a kicsiny fekete fejű cinegék. Lilla és Fruzsi elégedetten nézték, ahogy óvatosan csipegetik fel a havat pöttyöző gabonaszemeket.
A barátnők vidáman kívántak egymásnak boldog Karácsonyt. Hócsizmájuk nyoma mélyen fúródott bele az iskolaudvar vastag hórétegébe.
- Na, gyertek, még összejárkáljátok itt a havat nekem! – szólt morogva Pali bácsi.
A két lány összekacsintott, s úgy tűnt, hogy a hóember orráról aranyfarkú búcsúzóul kis farkával elégedetten billent egyet.
